Kedves Társak!

Szeretnénk bővíteni a felépülési történeteket a honlapon. Ha egy ideje már az OA tagja vagy és elindultál a felépülés útján, oszd meg erődet és reményedet a társakkal! Személyes felépülési történetünk megosztásával átadhatjuk az OA üzenetét a még szenvedő és a már felépülésben lévő társainknak is.

A személyes felépülési történeted megírásakor kérjük, tartsd szem előtt ezeket az iránymutatásokat. A történeteket az overeatershungary(kukac)gmail.com címre várjuk.

 


 Nincs nagyobb akaraterőm: Isten cipeli a terhemet!

A testsúlyommal kapcsolatos problémák harmincéves korom után kezdtek jelentkezni. Gyerekkoromban átlagos megjelenésű voltam, s amikor 24 évesen megnősültem, a 178 centiméteres magasságomhoz 74 kilós súly társult. Aztán 29 évesen a magam ura lettem: vállalkozásba kezdtem, nem volt már főnököm, azaz nem passzolhattam tovább a problémás feladatokat. Ezek pedig sok belső feszültséget eredményeztek, s a menekülés elsődleges útja a hűtőszekrényhez vezetett.

Komolyabb problémát sohasem csináltam a testsúlyomból. Nem csúfoltak miatta, sőt a legtöbben – feleségemmel együtt – inkább „aranyosnak” tartottak a mackós külsőm miatt.  Amikor aztán 100 kiló fölé kerültem, folyamatosan próbálkoztam különböző fogyókúrákkal. Többször voltam életmód táborban, léböjtkúrán, próbálkoztam akkupunktúrás kezeléssel, mindennapos gyaloglással és 90 napos elválasztásos diétával. Mindegyiknek volt eredménye, de néhány hónap múlva nemhogy visszahíztam a leadott kilókat, hanem még kövérebb lettem. Úgy 120 kilónál azt gondoltam: innen már nem lehet tovább hízni és kezdtem így elfogadni magam. Aztán 128 kilós lettem és egyre többet fájt a derekam. Néhány száz méter gyaloglás után már meg kellett állnom. A kilók folyamatosan jöttek rám tovább, s már alig tudtam levágni a lábkörmömet, bekötni a cipőfűzőmet. 140 kiló felett aztán rádöbbentem: nincs felső határ, és ha nem csinálok valamit, akkor előbb-utóbb csak járókerettel fogok tudni közlekedni.  

Ekkor 56 éves voltam. Végiggondoltam magamban: meddig fogok így élni? Csak idő kérdése, mikor jelentkeznek a betegségek, s nem fogom megérni az unokáim felnőtté válását. Körülbelül 176 centiméteres magasságom és 142 kilós testsúlyom alapján a testtömegindexem 45,8 volt, amire a kalkulátor azt jelezte: „Ez már kóros és életveszélyes elhízás! Sürgősen tégy valamit!” Mivel a számtalan próbálkozás mind-mind eredménytelen volt, elkeseredésemben már azon gondolkodtam, hogy gyomorgyűrűt ültettetek be magamnak. Tudtam, hogy ez veszélyes dolog, de annál még mindig jobb, hogy mozgásképtelenné és súlyos beteggé váljak. Éreztem, hogy teljesen tehetetlen vagyok a normális étkezés megvalósításában. Volt, hogy egész nap sikerült terv szerint étkeznem. Este megvacsoráztam az irodámban, aztán autóval hazaindultam. Útközben, az egyik kisboltban friss, még meleg rusztikus kenyereket lehetett kapni. Kb. 20-30 percig tartott az utam. Az elején még fogadkoztam, hogy ma már nem eszem többet: micsoda bolond lennék, hogy egész nap tartottam a normális étkezést, és most borítok fel mindent? Ezekkel a gondolatokkal erősítettem magam, de egyszer csak – a legkisebb ellenállás nélkül, egyetlen pillanat alatt – megadtam magam. Megálltam az üzletnél, megvásároltam 2-3 kenyeret, mellé kenőmájast, marha párizsit, néhány doboz édességet, cukros üdítőitalt, amit aztán otthon tévénézés közben szünetet sem tartva ettem meg. Ez alatt a kb. másfél óra alatt legalább két-három napra való kalóriát fogyasztottam el. Aztán elnehezedve, bűntudattal a lelkemben elvánszorogtam az ágyamig. Mint egy hízósertés, aki csak eszik és alszik, hogy minél kövérebb legyen. A legjobban az bosszantott, hogy nem egy tisztességes küzdelemben maradtam alul a kísértésekkel szemben, hanem olyan voltam, mint az a bokszoló, aki a ringbe lépés után az első kapott ütéssel padlóra kerül.

Mivel gyerekkorom óta gyakorló római katolikus vagyok, nagyon tisztelem Szent Ritát (1381–1447), a közép-itáliai családanyát, aki aztán özvegyként szerzetesnővér lett. A katolikusoknál szokás, hogy szentekhez is imádkoznak, kérve közbenjárásukat Istennél. Szent Ritát a lehetetlennek tűnő ügyek pártfogójának tartják. Életemben több alkalommal engem is megsegített olyan dolgokban, amelyeket megoldhatatlannak gondoltam. Egy belső érzés azt súgta nekem: magamtól nem fogok tudni lefogyni. Kérjem Rita közbenjárását, s Isten majd csodás módon, ingyenes ajándékként megadja a fogyást. Ettől ösztönözve 2016 augusztusában elkezdtem egy Szent Rita-kilencedet. Ennek lényege az volt, hogy kilenc egymás utáni napon szentmisén vettem részt, minden nap elmentem a tiszteletére szentelt templomba, ahol imádságokkal, elmélkedésekkel kértem közbenjárását. 

Néhány hónappal korábban egy barátom alkoholproblémákkal egy egyházi rehabilitációs otthonba került fél évre. Mivel ez a lakóhelyünkhöz közel volt, gyakran meglátogattam, sőt a hozzátartozóknak tartott előadásokon is részt vettem. Ezeket egy olyan pap tartotta, aki az Anonim Alkoholistáknak is köszönhetően huszonhárom éve már egyetlen kortyot sem ivott. Előadásaiból megvilágosodott előttem, hogy az én ételfüggőségemnek is ugyanolyan jellemzői vannak, mint az alkoholfüggőségnek. Mindezt elmeséltem az atyának, aki elmondta: nemcsak az alkoholistáknak van anonim közössége, hanem az étkezési problémákkal küzdőknek is. Ez az OA, azaz az Anonim Túlevők közössége, amely akkor Budapesten hetente egy alkalommal tartott összejövetelt. Amikor befejeztem a kilencedet, elmentem az első gyűlésre. Ez 2016. augusztus 27-én volt, innentől számítom absztinenciám kezdetét.

Az OA alapelveit és 12 lépéses programjának tartalmát teljesen össze tudom egyeztetni keresztény-katolikus elveimmel. Tulajdonképpen az első három lépést már akkor megtettem, amikor elkezdtem az OA-ba járni: (1.) Éreztem, hogy tehetetlen vagyok a fogyásommal kapcsolatban. (2.) Mindig is hittem egy Felsőbb Erőben, aki számomra Jézus Krisztus. (3.) Tudtam, hogy csak Ő tud rajtam segíteni, mert én tehetetlen vagyok. Kértem Őt, s biztos is voltam benne, hogy csodásan meg fog segíteni. Először összeállítottam az étkezési tervemet, amely igen egyszerű: csak a megadott időpontokban kezdem meg az étkezést (egy perccel sem korábban!), és csak annyit eszem, amennyit kitettem a tányéromra. Mivel számomra az evés a menekülésről szólt, ezért megpróbálom úgy kiválasztani az ételeket, hogy ne az örömszerzés legyen benne az elsődleges. Ne legyen érzelmi kötődésem az ételhez, amit eszem. Szponzoromnak azt az atyát kértem fel, aki a már említett egyházi intézmény lelki vezetője.  Havonta egyszer felkeresem, s nagyon sokat tanulok tőle: többek között azt, hogy sohasem fogok szenvedélybetegségemből meggyógyulni. Olyan ez, mint azok a krónikus betegségek, amelyek soha nem múlnak el, de megfelelő életmód mellett teljesen tünetmentessé válhatnak. Mihelyt úgy érzem, hogy elérve a normális testsúlyt nincs szükségem többé az OA-ra, abban a pillanatban a visszahízás útjára léptem, s csak idő kérdése, hogy a súlyom gyarapodása mikor kezdődik el újra. Mindegy, hány kilós leszek, én akkor is kövér maradok. Akkor is kényszeres túlevő maradok, mivel ez egy gyógyíthatatlan, viszont teljesen tünetmentessé tehető betegség.

Absztinenciám első pillanatától kezdve megkaptam azt a csodálatos ajándékot Istentől, hogy szinte teljesen elmúlt az evési kényszerem. Különösebb küzdelem nélkül sikerül megtartanom az étkezési tervemet. Terven kívül egy szem mogyorót vagy egy morzsányi ételt sem eszek. A súlycsökkenésem látványosan megindult, egy év alatt 57 kilóval lettem kevesebb, kétéves születésnapomra pedig 142 kilóról 72 kilósra fogytam. Ha korábban megkérdezték volna tőlem, hogy mit választok ajándékba: egy gyönyörű Ferrarit vagy azt, hogy két esztendő alatt 70 kilót leadok, én gondolkodás nélkül ez utóbbi mellett döntöttem volna. Akikkel csak ritkán találkozom, és utoljára jóval kövérebb állapotomban láttak, azok közül sokan elmennek mellettem az utcán, mivel nem ismernek meg. Az egyik rendezvényen egy ismerősöm – akivel régóta tegeződünk – „jó napot”-tal köszönt vissza. Egy előre megbeszélt találkozón régi ismerősöm megkérdezte tőlem: „Bence miért nem jött el?” „Én vagyok Bence – válaszoltam neki –, csak amióta nem láttál, lefogytam.” Többen bevallották, hogy csak a hangom alapján jöttek rá, hogy én vagyok. Sokan megkérdezik: nem vagyok-e beteg, hogy ennyit fogytam? Elmondom, hogy tudatos fogyásról van szó, s az egészségem pedig soha nem volt ilyen jó: másfél évtizede szedett vérnyomáscsökkentő gyógyszereimet elhagyhattam, a koleszterinszintem és más mutatóim is normális értékűek lettek. Az orvosom kardiológiai kivizsgálásra, szemfenék-vizsgálatra és hasi ultrahangra is elküldött. Minden rendben van. 

A változást látva sokan megdicsérnek: „micsoda akaraterőd van, hogy így sikerült lefogynod”. Ilyenkor elmondom: egy grammal sincs nagyobb akaraterőm, mint évekkel ezelőtt. A Jóisten elvette az evéskényszeremet, vagy legalábbis elviselhetővé csökkentette. Olyan ez, mint amikor egy százkilós terhet egyedül próbálsz meg cipelni. Nemhogy vinni, de még megmozdítani sem tudod. A lehetetlennek tűnő feladat teljesen elkeserít, amikor jön Valaki (az Isten), s azt mondja: vigyük együtt. Felemeljük, s ezentúl együtt cipeljük a százkilós terhet: Ő visz 97 kilót, nekem pedig 3 kiló jut belőle – amivel már valahogy elboldogulok. Tehát nem lettem erősebb, a teher, a kísértés csökkent. Ingyen, ajándékba kaptam: alig kell küzdelem hozzá, hogy meg tudjam tartani a normális étkezést.

Az OA-ba kerülésem után néhány hónappal egy lépéscsoport keretében kezdtem el dolgozni a 12 lépésen. Ebben elmerülve teljesen bizonyossá vált előttem: ahogy számomra Jézus Krisztus a Felsőbb Erőt, az anonimok 12 lépéses programja pedig a keresztény tanítás életre váltását jelenti. Az ötödik lépést egy mélyreható életgyónásban valósítottam meg. A kilencedik lépés pedig azt a tettet jelenti, amit Jézus vár tőlem: ne csak megbánjam a mások ellen elkövetett bűnöket, hanem lehetőségem szerint tegyem is jóvá azokat. Mély felismerést jelentett a hatodik lépés: rádöbbentem, hogy összes jellemhibámmal és emberi gyengeségemmel ugyanúgy tudok csak megküzdeni, mint a kényszeres túlevésemmel: nem a saját erőmből, hanem Isten segítségét kérve, s Ő megadja a csodás gyógyulást. Mindemellett örülök, hogy az OA valamennyi egyháztól függetlenül működik, mert így nem tartja távol a nem hívőket.

A lépéscsoportot végezve felismertem, hogy itt sokkal többet kaptam, mint a fogyásom. És éppen ez a 12 lépéses program sikerének a titka: a kényszeres túlevést csak mint tünetet kezeli, s nem ennek megszüntetése a főcél. Az eddigi fogyókúrás programjaim tulajdonképpen csak tüneti kezelést alkalmaztak. Mint amikor egy lázas beteg elmegy az orvoshoz, s az priznicelést, vagy hideg fürdőt és lázcsillapító tablettát ír elő kezelésnek. Ezek a lázat valóban csökkentik, de az alapbetegség ugyanúgy megmarad. Így a csillapító hatásának elmúlta után ismét jelentkezik a láz. Az OA programja viszont az alapbetegséggel foglakozik: a gyulladást kezdi el kezelni, aminek tünete a láz. S ha ez rendbe jön, akkor a láz (csillapító tabletta nélkül is) véglegesen elmúlik. Az OA-ban megtapasztaltam, hogy az önmagammal és a Felsőbb Erőmmel (Istennel) való kapcsolatomban van a baj, s ennek csak egyik tünete a kényszeres evés. 

Ráébredtem arra is, hogy minket, embereket kiirthatatlan szenvedéllyel, szenvedélyes természettel teremtett Isten. Mire az egyik káros szenvedélyünket legyőzzük, előjön a másik. Sokaktól hallottam: már évek óta nem ittam egy kortyot sem, de elhíztam, mert helyette édességet kezdtem enni. Teljesen értelmetlenek hát a szenvedélyeink legyőzésére tett lépések. Ezt ugyanúgy nem lehet kiirtani magunkból, mint az ösztöneinket. Nem legyőzni kell tehát, hanem az italozás, túlevés, drog, társfüggés, játékszenvedély stb. helyett meg kell találnunk az egyetlen helyes irányt, amikor „helyén” van a szenvedélyünk, és nem „üzemzavart” okoz, hanem segíti az előrehaladást. Ez pedig a Felsőbb Erőnk, Isten szenvedélyes szeretete, az Ő akaratának, tervének figyelése és követése – szenvedélyesen! A szenvedélyünk olyan, mint amikor sok-sok kulcsunk van, de közülük csakis egy nyitja a zárat, amely a várva várt szobába vezet. És ha a szenvedélyünk helyére kerül, akkor jön a felépülés.

Azt is a szponzoromnak köszönhetően ismertem fel: a kényszeres túlevésem nem „sorscsapás”, hanem az egyik legnagyobb ajándék az életemben. Általa kerültem közelebb Istenhez, általa ismerem meg egyre jobban a felé vezető utat. Így lett a gyengeségem az erőmmé.

Bence, Budapestről


Új életet kaptam

Lassan négy éve, hogy az OA-ba jöttem. Addigra már majdnem minden fogyókúrás módszert kipróbáltam, de valahányszor leadtam néhány vagy éppen sok kilót, utána egyre többet szedtem vissza. A fogyókúrás időszakaimban általában szigorúan diétáztam és mozogtam, majd a leadott kilóktól fellelkesülve újra enni kezdtem, a mozgást pedig elhanyagoltam. Tipikus jojódiétázó voltam, a testsúlyom 65 és 100 kiló között ingadozott. Idővel nem tudtam követni a korábban hatásosnak bizonyult diétákat, végül pedig már arra sem volt erőm, hogy elhatározzam, hogy holnaptól/hétfőtől/elsejétől minden másképp lesz. A napjaim egy délutántól lefekvésig tartó folyamatos evésbe torkolltak, váltogatva a sós és az édes ennivalót. Az étel ízét az evészet vége felé már nem is éreztem, éhes már régóta nem voltam. Mintha valami megmagyarázhatatlan és feltartóztathatatlannak tűnő erő késztetésének engedve tömtem volna magamba az ételt. Teljesen reményvesztettnek éreztem magamat.

Ezalatt a négy év alatt teljesen megváltozott az életem. Az irodalmunk azt írja, hogy a kényszeres evés egy olyan betegség, amely az életem fizikai, érzelmi és spirituális szintjén mutatkozik meg, és a felépülés is akkor tartós, ha mindhárom vonatkozásban előrehalad. A fizikai felépülésemnek köszönhetően több mint húsz kilót fogytam. Megtanultam, hogy nem kell azonosulnom az érzéseimmel, és nem kell azokat cselekvésre váltanom. Ebben eleinte az étkezési terv, a szponzorom és az OA többi eszköze segített.

Nagyon nehezen kezdtem étkezési tervet, pláne étkezési naplót írni, amibe azt is beleírtam, hogy hogyan valósult meg a tervem. De csináltam, mert azt mondták, akik előttem jártak, hogy ezzel tudok elkezdeni falat építeni az érzéseim és az evésem közé. Hamar megtapasztaltam, hogy amit akarok, az nem ugyanaz, mint amire szükségem van, és hogy azt is hajlandó lehetek megtenni, amit egyáltalán nem akarok. Azt is elmondták, hogy el kell engednem az evéssel és a testsúlyommal kapcsolatos elvárásaimat. Hogy szabaduljak meg minden korábbi elképzelésemtől mind az egyes ételekkel, mind a testmozgással, mind azzal kapcsolatban, hogy hány kilónak kellene lennem. Ehelyett tapasztaljam ki, melyek azok az ételek, amelyek evését képtelen vagyok abbahagyni (még egy kis süti/jégkrém, még egy szendvics, még egy szelet pizza), és melyek azok az evési magatartásformák, amelyektől tartózkodnom kell (mindig többet eszem a kelleténél, másodszor is szedek a finomabb fogásokból, útközben eszem, két étkezés között nassolok, hetekig koplalok, majd hetekig-hónapokig mértéktelenül eszem), és kerüljem ezeket. Nekem ez nem ment egyik napról a másikra, mert épp azokat az ételeket és magatartásformákat kellett elengednem, amelyekre a legnehezebb percekben támaszkodtam. Sajnáltam magamat, amikor arra gondoltam, hogy én már soha többé nem ehetek ezekből az ételekből, de sokat segített az egyik társam, aki az első gyűlésen azt mondta, hogy csak a mai napra koncentráljak, a holnappal pedig majd holnap foglalkozzak. Később rájöttem, hogy a problémát okozó ételek és evési magatartásformák kiiktatásával semmit nem vonok meg magamtól, amire a szervezetemnek szüksége van, épphogy kiegyensúlyozottabbá válik az evésem: nem kezdek el össze-vissza édességeket enni, hanem amikor eljön az evés ideje, akkor az előre megírt és a szponzorommal megosztott étkezési tervemben szereplő ételt eszem meg. Ennek a szemléletváltásnak köszönhetően úgy szabadultam meg a pluszkilóimtól, hogy egy percig sem koplaltam.

A testmozgáshoz is másképp kellett hozzáállnom, mint az OA előtt. Fel kellet hagynom azzal, hogy számomra elérhetetlennek tűnő célokat tűzzek ki magam elé: például, hogy azért nevezzek be egy futóversenyre, hogy rászorítsam magam a mindennapi mozgásra, ami általában jó kifogásnak bizonyult arra, hogy a szükségesnél többet egyek, lehetőleg több édességet. Meg kellett találnom a testmozgásnak azokat a formáit és módját, ami az egészségemet, nem pedig a becsvágyam kielégítését szolgálja. Ma is futok hetente egy-két alkalommal fél órát, de nem a tempót mérve, hanem lassan, kocogva, kikapcsolódásképpen. Jógázni is elkezdtem, ami a testemmel szembeni alázatra tanít, és segít, hogy a jelenre és benne saját belső utamra tudjak koncentrálni.

Arra is szükség volt, hogy félretegyem a testsúlyommal és a testméreteimmel kapcsolatos elvárásaimat. El kellett fogadnom, hogy ha megőrzöm az absztinenciámat, akkor a súlyom beáll egy hosszú távon fenntartható egyensúlyi állapotba. Nem biztos, hogy 36-os lesz a ruhaméretem, de nem is 46-os, és ha megveszek egy rám illő ruhát, akkor azt addig tudom hordani, amíg el nem kopik, vagy amíg ki nem megy a divatból, nem addig, amíg ki nem hízom, vagy éppen ki nem fogyok belőle. Az sem biztos, hogy egy-két-három hónap alatt érem el az egészséges testsúlyomat, és előfordul, hogy akár hónapok is eltelnek anélkül, hogy csökkenne a súlyom, de az egészségem megőrzését segítő étrendem eredményeként nem kell falásrohamokkal túlkompenzálnom a túlzott megszorítások miatt éhező szervezetemet.

Az OA-s utam valódi csodája a spirituális felépülésem. Nem hívőként jöttem a programba, és sokáig nem is alakult ki szilárd elképzelésem arról, hogy Isten vagy valaki más-e az én Felsőbb Erőm. Hála Istennek ebben a programban ennek nincs jelentősége: másfél évnyi absztinenciám igazolja, hogy ugyanolyan hatékonyan működtethetem vele a kapcsolatomat, mintha valamelyik vallási felekezet buzgó tagja lennék. Azt sem mondanám, hogy ateista voltam. Rám is az volt jellemző, amit a Nagykönyv (az Anonim Alkoholisták című könyv) ír: „minden férfi, nő és gyermek lelke mélyén ott van az istenfogalom csírája”. Csak nem tudtam, hogy mi ez, és hogy hol keressem. A lépésmunka során szinte folyamatosan spirituális élményekben volt részem, és rájöttem, hogy életem számos eseménye nagyrészt nem nekem köszönhető. Sokszor „volt szerencsém”, sokszor voltam „jókor jó helyen”. Ezek és a felépülésben élő társak példái meggyőztek arról, hogy ha nem ragaszkodom foggal-körömmel a saját elképzeléseimhez, hanem rá tudok hagyatkozni arra a Felsőbb Erőre, akiről elhiszem, hogy életem minden dolgában csak a javamat akarja, akkor jó eséllyel én is felépülhetek. 

Ez után már „csak” arra volt szükség, hogy aktívan működtetni is tudjam ezt a kapcsolatot. Erre sem mondanám, hogy mindig könnyen ment. Sőt, még mindig vannak nehéz napok. Nekem először azt kellett megtanulnom, hogyan lazíthatom el magam, majd egy komoly holtpont a programban rávezetett arra, hogy mindig keresnem kell, hogyan tudnék jobban elmélyülni a meditációban. Sokszor előfordult, hogy nem volt kedvem meditálni, de mindig bebizonyosodott, hogy éppen ezeken a nehéz napokon van rá a legnagyobb szükségem, ha azt akarom, hogy ne a hűtőben kezdjek el kutakodni. Aztán egy reggeli meditációm során mély spirituális élményben volt részem, amit nem tudok másképp magyarázni, minthogy Isten szólt hozzám. Ez egy olyan csatornát nyitott meg bennem, amely által sokkal könnyebben át tudom engedni magamat – most már tudom – Isten gyógyító erejének. És ami megintcsak csoda: ezt a kapcsolatot napközben bármikor működtetni tudom. És működik!

Általában az érzéseim sem csaponganak már akkora amplitúdóval, mint régen. Továbbra is vannak jó és rossz napok, de többnyire szebbnek látom a világot, mint korábban, és sokkal többre értékelem és jobban megbecsülöm mindazt, amim van. Az is bebizonyosodott, hogy ha dolgozom a Lépéseken, nem kell napokig benne maradnom a kényelmetlen vagy kellemetlen érzésekben. A Lépések gyakorlása mellett beszélhetek a szponzorommal és az OA-s társaimmal is, akiknek a szeretetéért, együttérzéséért és támogatásáért örökké hálás leszek. És arra is lehetőségem van, hogy szemtanúja legyek a társaim felépülésének, ami jól mutatja, hogy nem véletlen, ami velem történt, hanem az OA Tizenkét Lépése másoknak is működik.

Kierkegaard azt mondta, hogy az életet csak hátratekintve lehet megérteni, de élni előre nézve kell. Nekem abban is ez a program segít, hogy megértsem, miért úgy működöm, ahogy, és abban is, hogy a régi beidegződésektől elszakadva, Isten szeretetének bizonyosságában, a lelki békémet megőrizve tegyem a dolgomat, és ne az evésbe meneküljek a kényelmetlen érzéseim elől. Én tényleg új életet kaptam ettől a programtól.

Anikó, Budapest

Érdemes Tudnod

A programban a gyűlések mellett számos eszköz is rendelkezésre áll a felépülni vágyók számára. Az OA-ban teljes mértékben tiszteletben tartjuk egymás anonimitását.

Teljes mértékben ingyenes

Az OA tagság nem jár illetékkel vagy díjjal, önellátók vagyunk a saját hozzájárulásainkból. A befolyt összeget teljes egészében a közösség fejlesztésére fordítjuk.

Nincs semmilyen elkötelezettség

Az OA nem követ, és nem tesz magáévá semmilyen meghatározott diétát, vagy étkezési tervet. Az OA a kényszeres evés betegségéből való felépülés fizikai, lelki és spirituális megvalósulását szorgalmazza, s ennek elsajátításán alapszik.

Az OA egy közösség, nem egyház

Az OA nem egy vallási felekezet. Bárki, kötetlenül és anonim módon csatlakozhat a közösséghez, hogy megossza saját tapasztalatait, és meghallgassa másokét.